A teher hordását, a cipekedést megkönnyítő eszközök népes családjának tagja a pitlifa.
Nézzük, mi is ez az eszköz?
Talán az egyik leg egyszerűbb segítség a cipekedésben. Mert terhet cipelni minden nap kellett, ilyen mindennapos cipelés volt a vízhordás. A vízhordás asszonyi munka volt. Az állatokat itatni kellet, a konyhakerti növényeket locsolni, kellett a háztartáshoz, a ház körüli munkákhoz a víz, mosáshoz, főzéshez, mosakodáshoz, mosogatáshoz, takarításhoz. A vezetékes víz előtti időkben a vizet patakokról, folyókról, ásott vagy szabad kifolyású kutakról, néha közelről, néha bizony távolról kellett hazacipelni. Vagy a földön dolgozóknak, szántóknak, aratóknak is ki kellett vinni a vizet, élelmet, de ugyanúgy a távol legeltető pásztoroknak is. Lehet persze bármit szállítani vele, amit fel lehet akasztani a rúd végére, de elsősorban víz és élelem szállítására használták.
A pitlifa nagyon egyszerű eszköz, Egy 1,3-1,6 m hosszú, 6-8 cm vastag farúdból, és annak két végén lelógó valamilyen kampókból áll.
A fa rudat könnyű, de szívós, erős fából készítették, faragták simára. Egyszerű megoldás volt, ha kampó felszerelése helyett a rúd két vévén bemélyedést vágtak, abba akasztották az edény fülét. Lelógó kampót készíthettek horog alakú faágak felerősítésével, felkötésével a rúd két végére. Vasból készült kampókat felerősíthették bilincs-szerűen, vagy a rúd átfúrásával. A kampókat rögzíthették mereven, egy láncszemmel, vagy láncon is lóghattak. A kampók lehettek egyszerűek, vagy duplák is, kétfelé állók, egymás mellettiek, néha egymás fölöttiek.
Házilag készítették, hiszen elkészítése nem igényelt különös szakértelmet, ügyes kezű parasztember könnyen elkészíthette. Ritkán előfordult, hogy faragással, festéssel díszítették.
A pitlifa két féle lehet, vállrúd vagy válliga típusú. A vállrúd típusút egy vállon vitték, úgy, hogy a rúd a haladási iránnyal párhuzamos volt. Két végére, kampójára akasztották a kannákat, vödröket, korsókat, a vízhordó edényeket. Így a cipekedő egyik kezével tudta tartani a rudat, vagy az előtte lógó terhet, hogy ne billegjen, ne csapódjon ki a víz, és a másik keze szabadon maradt. Ebben az esetben a rúd teljesen egyenes kiképzésű, esetleg középen enyhén ellapított volt. A válliga típusú pitlifa rúdja azonban íves kiképzésű, hogy a nyakra rásimuljon, sokkal szélesebb és laposabb, mint a vállrúd. Az ilyen pitlifát úgy használták, hogy a két vállon át a nyakra tették a rudat, így a két oldalon lelógó vízhordó edény tudta tartani, fogni a cipekedő. Kisújszálláson, mint az Alföldön, elterjedtebb volt a vállrúd típusú pitlifa.
Mi így nevezzük, pitlifa. Szolnokon vízhordó horog, Szeghalmon vállfa, Erdélyben légelyhordó, budullóhordó, budonkahordó, Moldvában bóta- vagy fedeleshordó, Kalotaszegen kantahordó. Az Alföld nevezetes állattartó vidékein, például a Hortobágyon ételhordó rúd néven ismeretes. És még lehet horog, gágó, kampó, csiga, csingafa, kapocs, kaproncafa, vállfa, váska, garagulya, nekünk csak pitlifa.
Forrás:
Fehér Gyula: Kutak a Körös Kis-Sárrétén Ethnographia – Népélet, A Magyar Néprajzi Társaság Folyóirata XLIX. évf. 1–2. szám, (Budapest,1938)
Magyar Néprajzi Lexikon Akadémiai Kiadó, (Budapest 1977-1982)
Kisújszállási Néprajzi Kiállítóterem gyűjteménye
