A török dúlás idején a nagykunság elnéptelenedett, lakói elmenekültek, a kisújszállásiak Rakamazra települtek. A Rákóczi szabadságharc után folyamatosan tértek vissza előző lakóhelyükre, szülőföldjükre, a kisújszállásiak letelepedési oklevelét 1717. augusztus 17-én állították ki.
A hazatérők gondoskodtak a hitélet beindításáról, Karcagról magukkal hozták Musnai Mózes levitát (lelkésztanítót) és 1718-ban fából, sárból, egyszerű, paticsfalú, nádtetős templomot emeltek harangtorony nélkül. Meghívták lelkészüknek Túrkevéről Bátorkeszi György (1718-1720) prédikátort. Hitéletben, oktatásban, erkölcsi ügyekben a református egyháznak volt meghatározó szerepe. Más felekezet a helységben nem volt. A város és az egyház vezetése szinte egybe esett: legtöbbször a főbíró volt a gondnok és az esküdtek közül többen részt vettek az egyház irányításában. A kezdeti időszakban két-három évenként cserélődtek a lelkészek a gyülekezet élén, míg végül egy külföldi egyetemen tanult, tudós prédikátort tudtak megnyerni maguknak, Püspöki Süllye János személyében 1728-ban. Ő kezdi vezetni a kisújszállási anyakönyvet.
A lehetőségekhez mérten feltehetően bővítgették a templomhajót, de új református templom építésére a Habsburg uralkodók nem adtak engedélyt. Így, a régi sártemplom mellé, valamikor az 1730-as években, haranglábat készítettek és harangot működtettek. 1739-ben pestisjárvány sújtotta a települést, közel megfeleződött a lakosságszám, így, a hívek is.
Mivel szűk és omladozó templomuk helyére újat nem építhettek, toronyépítésre kértek engedélyt 1741-ben, amit meg is kaptak, azzal a meghagyással, hogy csak vályogból szabad építeni. A feltételeket elfogadták, de kőtorony építésére kötöttek szerződést Csermák Venczel debreceni építőmesterrel. 1742-ben a torony készen állt, a toronysisak zsindellyel volt fedve, körablak sor volt a sisak alatt és a főtorony mellett, ahogy akkor mondták, négy „fiók tornyocska” volt a sarkokon. A kőtorony építése kapcsán Püspöki Süllye János prédikátor elévülhetetlen érdemeket szerzett, ezért a gyülekezet akaratából - rendhagyó módon -, halála után, 1760-ban, a templomkertben, a torony mellé temették el.
A Jászkunság lakóinak életében jelentős fordulat következett be 1745-ben. Hosszú tárgyalások után, Mária Terézia királynő 1745. május 6-án privilegiális oklevelében járult hozzá, hogy a Hármas Kerület (Nagykunság, Kiskunság, Jászság) lakói – benne a kisújszállásiak is – kiválthassák magukat szolga állapotukból. Ezt az eseményt nevezzük redemptiónak, önmegváltásnak. A Jászkunság lakói 567.900 rajnai forint befizetése és 1.000 lovas katona kiállítása, felszerelése után visszanyerték jogaikat.
A városi tanácsosok úgy vélték, hogy szabad, református, redemptus kunoknak a fából, sárból, nádból épített, málladozó templom helyett szebb, tágasabb dukál, ezért 1749-ben új templom építésére kértek engedélyt. Még azon év március 21-én megérkezett a válasz, de csak a meglévő, patics falú templom megújítását engedélyezték a régi alakjában és formájába. Feltétel volt az is, hogy a megújított templomot a toronnyal nem szabad egybe építeni. Végül, hosszú alkudozás után, az uralkodóval lojális Illéssy István nagykunkapitány közbenjárására, 1757-ben megengedte a királynő, hogy az új templom alapja föld alatt és föld felett két lábnyira égetett téglából legyen.
A helység tanácsa ezután két személyt, Vég Zsigmondot és Nagy Jánost jelölte ki, hogy a lakosoktól gyűjtsenek adományokat az új vályogtemplom építéséhez. Az egyházi adóból befolyó pénz ugyanis – bár minden lakos tagja volt a református egyháznak – nem volt elegendő az Úr új hajlékának felépítéséhez. Miután az adakozás megindult, a nemes tanács szerződéseket kötött a templom építésére a megfelelő mesterekkel. 1754. június 20-án Kertész Ferenccel, az újonnan építendő vályogtemplom asztalos munkáira. A mester vállalta, hogy „kőrösi formájú csapra csinált” padokat gyárt és karzatot, két kétszárnyú és egy egyszárnyú ajtót, „prédikálló széket, felében egy speciális koronával”, egy „jeles asztalt cancellussal (korláttal)”, valamint az ablakokat üvegezve. A szerződésben azt is felvállalta, hogy a munkák idejére társául fogadja Asztalos Gergely helyi asztalosmestert is. Csermák Venczellel 1754. július 18-án kötöttek szerződést a kő fundamentumú vályogtemplom falainak felrakására.
A templom rajza megmaradt az egyházi irattárban. Egyhajós, három bejáratú templom két portikussal, két oldalon. Méretét nem ismerjük, az akkori feljegyzések szerint 500 személy befogadására volt alkalmas. Nádfedéssel készült és az engedély előírása szerint a toronytól északra állt, az épület apszisa a mai gyalogjárda közepéig terjedt. A templom méretére jellemző, hogy a későbbiekben legtöbbször oratóriumnak, imaháznak nevezték, utalva arra, hogy a helységnek ennél komolyabb, nagyobb templomot szándékoznak idővel építeni. A vályogfalak felhúzása után a templomtető felépítése volt a következő feladat. Az ácsmunkára Dungel Lőrinc mesterrel kötöttek szerződést 1754. július 22-én.
A templomszegelet köve és a fundamentum egy része 1754. július 24-én tétetett le és az egész építkezés 1755 őszén fejeződött be. A templom vakolására 1758. március 17-én kötöttek megállapodást.
Az újonnan felépült templom segítette a gyülekezeti élet élénkülését. A község népessége ekkor 3000 fő körül alakulhatott, mert az 1751-es összeíráskor 2785 lelket számláltak. Így az 500 főt befogadó templomban szűkösen fért el a felnőtt lakosság.
A nemes tanács a szép templomtornyot is elegánsabbá kívánta tenni, ezért 1757. december 3-án egyezséget kötöttek két debreceni mesterrel toronyóra építésére. Dobi Mihály és Lakatos Nagy István 200 rajnai forintért vállalták el az óramű elkészítését. Három szekér hozta el Debrecenből a négymázsás órát, mely hűségesen szolgálta a híveket és a templom melletti piactér közönségét. A fertályos óramű negyedóránként jelezte harangütéssel az idő múlását, de 1785-re megkopott, és javításra szorult.
Püspöki Süllye János halála után, 1761-1765 között Stárnói Nagy István, 1765-1768 között Püspöki Süllye Dániel volt az eklézsia prédikátora. Ezután egy kiváló lelkészt sikerült szerezniük Pásztohai János (1768-1790) prédikátor személyében.
1772-ben a helység tanácsa kérelmezte, hogy mivel a torony díszes, 4 fióktornyos, körablakos, zsindelyes sisakja elkorhadt, helyette meredek, egytornyos, toronygombos tetőt szeretnének építeni. A főkapitányi engedélyt megkapták és a lebontott, fedetlen toronyra végre egyszerű süvegtetőt építhettek. Az 1772 októberében elvégzett toronysisak-kialakítás, vagy annak a torony kőfalához való erősítése valószínűleg nem volt szakszerű, mert 1774. július 17-én Rappan József debreceni kőműves mesterrel szerződést kötöttek a sisak és torony renoválására. Szükségesnek tartották a 31 éve épült torony teljes felújítását, a sisak megerősítését, kő lábakkal a torony megtámasztását, a fal vakolását, konzerválását. A megállapodásban rögzített 150 rajnai forintot az építkezés ütemének megfelelően három részletben fizették ki. A munka 1775. október 4-én fejeződött be.
Mivel a népesség szépen gyarapodott, a gyülekezet jónak látta segédlelkész beállítását. 1782-től létrehozták a második lelkészi állást és rendes lelkésznek meghívták a holland akadémiákon tanult Várady Sámuelt. Ő 1782-1824 között, 42 évig szolgálta hűséggel a kisújszállási gyülekezetet. A régebbi, korábban szolgálatba lépő volt a „primárius” lelkész, a második, a „secundarius” lelkész. Az elnöklelkészi titulust és tisztet ezután évente felváltva látták el a prédikátorok a gyülekezet élén.
Az 1784. év végi statisztika 5301 lelket számolt a községben. Így az alig 30 éve épült templomot kinőtte a gyülekezet. De még nagyobb baj volt, hogy az épület gyorsan elavult: tetőzete beázott, a vályogfalak omladoztak. Kisújszállás tanácsa valószínűleg értesült II. József császár 1781-ben kiadott Türelmi Rendeletéről is, amelyben a felvilágosult uralkodó engedélyezte kőtemplom építését reformátusoknak is. Feltétel volt, hogy az épülő templom főbejárata nem nyílhat közútra, torony (haranggal) nem épülhet a templomhajó elé, vagy mellé. Ezek ismeretében a község elöljárói 1784. október 6-án levelet írtak a jászkun főkapitány úrnak, hogy szíveskedjen közbenjárni egy új templom építéséhez szükséges engedély megszerzésében, melyre a kedvező válasz már januárban meg is érkezett. A sürgető teendők megtárgyalására 1785. január 7-én összeült a helység tanácsa Illéssy János nagykunkapitány és Veres István főbíró jelenlétében. Az ülésen jelen voltak a lelkészek: Pásztohai János és Várady Sámuel is. A templomépítés levezetésére a tanácsból egy felelős személyt „templombírót” választottak, Pap István szenátort.
A templomépítés ügyben a következő tanácsülést 1785. január 17-én tartották, ahol Pap István és Szabó Mihály szenátorok beszámoltak a jelentkező kőműves mesterek ajánlatairól. Elmondták, hogy Rabl Károly gyöngyösi és Pachtrodt József jászberényi mesterek bemutatták legfontosabb javaslataikat. Rabl Károly részletes leírást adott a szükséges anyagokról, az egyes mesterek feladatairól és hogy a régebbi és újonnan építendő templom tervrajzát is bemutatta. Sőt, Bedekovits mérnök számításait, felmérését is átadta. Rabl Károly tervrajzát másolatban is elkérték. A gyöngyösi kőművesmester tervei lehettek meggyőzőbbek, mert őt bízták meg a munka elvégzésével.
1785. január 31-én a község tanácsa Tóth Ferenc és Szabó János debreceni téglavető mesterekkel tárgyalt és kötött egyességet az újonnan építendő templom „felrakására meg kívántató elegendő Téglák vetésére s ki égetésekre”. A templom alapkőletételére a források szerint 1785. szeptember 12-én, ünnepélyesen került sor.
Az építkezés levezetését nem az egyház prédikátorai végezték, hanem a település tanácsa, élükön a főbíróval és az építkezés idejére kinevezett templombíróval. Az eklézsiának a lelki gondozás volt a feladata és a gyermekek oktatása, nevelése. Az alapkőletétel után elkezdték az építkezéshez szükséges anyagok beszerzését. 1786. március 27-én köttetett meg az alku a templom tető felépítéséről Göőz István karcagi ácsmesterrel, aki elvállata a vályogtemplom lebontását, és segítséget ajánlott egy ideiglenes – az építkezés ideje alatt használható – oratórium kialakításához. Ez a pavilonszerű imahely az épülő templomhoz közel, attól keletre vagy délre épülhetett. Bár befért volna a régi templom az épülő újba, de mivel attól délebbre, a meglévő torony mellé tervezték megépíteni az új háromhajós, 50 méter hosszú, 25 méter széles templomot, csak részben a régi vályogtemplom helyére, ezért kellett azt lebontani.
A szerződésből kitűnik, hogy eredetileg az épülő új templomhoz portikusok (belépő, szélfogó előtér) megépítését is tervezték, de ez valami okból elmaradt. Mivel Pap István lett a főbíró, helyette új templombírót választott a tanács Nagy István személyében, ezek után ő vezette a templomépítést. Míg a régi kőfundamentumos vályogtemplom építésében Illéssy István nagykunkapitány segédkezett, az új templom kivitelezésében már fia, Illéssy János kapitány tanácsaira támaszkodhatott az eklézsia és a nemes tanács, akinek hamarosan komoly gondjai adódtak.
A föld nélküli és kevés földdel rendelkező nagykunságiak felfigyeltek II. József 1782-ben kiadott, az elnéptelenedett Délvidék benépesítését célzó rendeletére, amely a katolikusok után magyarországi protestáns lakosoknak is engedélyezte a Bácskába történő letelepedést. A redemptió után 40 évvel túlnépesedett a Nagykunság, ezen belül Kisújszállás lakói is megszaporodtak. A megváltott föld elaprózódott, a határ kétharmadát szinte állandóan víz járta, így megnehezedett a megélhetés. Ezért a Bácskába igyekvők szervezkedésbe kezdtek. 1786. április 12-én és május 30-án 206 család, 1054 személy hagyta el szülőföldjét és vándorolt a bácskai Pacsérra „életének jobb móddal való folytatása végett”. Hatalmas gondot okozott a frissen templomépítésbe kezdett képviselő-testületnek, hogy az 5300 lelket számláló községből több mint ezer lakos eltávozott, mert így, a templomépítés terhei most már egy kisebb közösségre nehezedtek. Alig múlt el a vidék legnagyobb demográfiai eseménye, a Mirhó foknál évente kiöntő Tisza árvizét kellett megállítani. Illéssy János nagykunkapitány a kerület népét a fok feltöltéséhez rendelte, ami szintén visszavetette a templomépítés lendületét.
A templom építéséhez szükséges gyűjtés az első napoktól szinte az új épület birtokbavételéig folyt. Elsősorban az egyházi adóval tartozókat szólították fel adósságuk törlesztésére, majd adományokat gyűjtöttek, pénzben és természetben is. Aki nem tudott pénzben fizetni, az gabonát vagy állatokat adott, ökröt, tehenet, lovat, hízómarhát. Legtöbben készpénzzel járultak hozzá az építendő templom költségeihez: a módosabbak, a város elöljárói tekintélyes támogatást fizettek be 80-100 rajnai forintot, a kevésbé módosak 8-25 forintot. Minden adományt szívesen fogadtak. Volt, aki csak néhány szál fát adott, vagy néhány deszkát, 100 téglát, vasat, meszet stb., minden adományt felértékeltek, dokumentáltak, nyilvántartottak. Minden adás-vételt rögzítettek, általában volt tanú vagy hozzáértő ember, aki igazolta az eladást-beszerzést. A templomépítéshez szükséges homokot a közelből Surjánból hordták az egész építkezés alatt. A templomtető- és toronyfedéshez zsindelyt Murányból, Gömör és Kishont vármegyéből vásároltak. A faanyag beszerzése igen nehéz volt a fátlan Nagykunságban, néha igen messziről, a Tiszahátról, a Keleti-Kárpátokból kellett a rönköket vagy deszkákat beszerezni, tutajon leúsztatni a Tiszán és Fegyverneken kirakni, onnan szekéren hazaszállítani.
1788 nyár végére az építkezés már igen előre haladt. A 25 x 50 méteres belső teret két pillérsor egy fő és két mellékhajóra osztotta. A pillérfejezetek homloktagjait és homlokmellvédeket copf füzérdísz ékesítette. Hét boltív tartotta a főhajót és hét-hét kisebb a mellékhajót. Az egész belső térben minden oldalon karzatok voltak. Csehboltozatokkal fedett a belső tér, az oldalhajókban keresztboltozatokkal. A karzat mellvédeken stukkós füzérdíszek. Kenderesi asztalosok végezték az ablakok asztalos-, üveges- és lakatosmunkáinak elvégzését és vállalták, hogy 1788 Szent György napjára elkészülnek vele. A padok is készültek, a szószéket építették. Egy sátoraljaújhelyi kőfaragómester vállalta az úrasztala körüli kőkorlát elkészítését úgy, hogy a köveket Tokajban „száll fákra” rakja és Fegyvernekig leúsztatja és helyben legényeivel kifaragja.
Az épülő templommal csak Rabl Károly építőmester nem volt megelégedve, aki sűrűn vizitált Kisújszálláson, hogy az igényeknek megfelelő legyen az anyagok beszerzése és hiba nélkül folyjék az építkezés. Szerinte a meglévő torony túl kicsinek bizonyult a nagy templomépülethez képest, hiszen sisak nélkül alig volt magasabb a templomgerinc magasságánál. Ezért a mester felajánlotta, hogy arányosan megmagasítja az eredetileg 1744-ben épült tornyot. Ezen „toldás” meglátszott a torony testén, 4-5 méter hosszon más színű téglából épült.
1788 őszére az építkezés befejeződött. Nagy Péter levéltáros közlése szerint a templom felépítése, a toronynak a templomhoz csatolva történő felemelése 14.960 forint 54 ½ krajcárba került. Az építés befejezésének évét – 1788 – a templomajtók homlok zárókövébe bevésték.
Az újonnan felépült kőtemplomban 1788. november 2-án volt az első oratió nagy közönség és sok meghívott vendég jelenlétében. Az igehirdetést a primarius prédikátor, Pásztohai János végezte. Hitvalló őseink zsúfolásig megtöltötték 2000 fős templomukat.
1807-ben az épület tetőzete új zsindelyfedést kapott, 1809-ben pedig a tornyot még feljebb emelték, a tűzőröknek egy „vigyázó házat”, kis szobácskát alakítottak ki. A torony, melyben három harang hívta és búcsúztatta a híveket, ekkor kapott vörösrézből készült díszes sisakot és mintázatát bearanyozták. A legnagyobb harang 14 mázsa súlyú volt, a középső 8-9 mázsa körüli. Hogy mikor készültek, hol öntötték, sajnos nem ismert. 1821-ben és 1827-ben voltak újabb, kisebb javítások a templomon és a tornyon. Ekkor készült el a fertályos – negyed órát is jelző – új óramű.
A templomépítés alatt fungáló lelkészek közül Pásztohai János távozott előbb a minden élők útján 1790-ben. Őt 1790 és 92 között Sallai Mihály váltotta, majd a német egyetemeken tanult Ungi Márton 1792-1836 között volt első álláson prédikátor. Az egyik legjelesebb tudós lelkész Török Pál 1833-35 között az iskola rektora, majd 1836-39 között a református egyház prédikátora volt. Latin, német, angol, tót nyelven beszélt. A kisújszállásiak bánatára Pestre távozott, a Kálvin téri gyülekezet lelkésze, majd 1860-tól haláláig a Duna-melléki Egyházkerület püspöke lett; alapítója a Pesti Református Teológiának. Arany Jánoshoz fűződő barátsága közismert. A második lelkészi álláson szolgáló prédikátor – Várady Sámuel – még megérhette, hogy Rabl Károly irányításával 1797-ben felépülhetett az emeletes fiúiskola a református egyház büszkesége. Ő 1824-ben távozott az élők sorából. A második lelkészi állást csak 1826-ben töltötték be, Dorka Illyés Hódmezővásárhelyen szolgáló lelkészt nyerte meg a gyülekezet prédikátorának (1840-ig), akinek szívügye lett az iskolai oktatás színvonalának emelése. Ő volt Török Pál rektor mentora, olyan preceptorokat hozott Kisújszállásra, mint Fésűs András, Suska Károly és Arany János. Ő temette szomorú kötelességként 1828-ban Illéssy (II.) János nagykunkapitányt, akit fia, Illéssy (III.) János, talán a leghíresebb nagykun elöljáró követett a kapitányok sorában.
1821-ig nem volt a református gyülekezetnek presbitériuma, nem működött ilyen egyházi vezetés. A lelkész vagy lelkészek munkáját a település főbírója – aki egyben a főgondnoki tisztet is ellátta – segítette, illetve a községi (később városi) tanács tagjai közül maga választott néhány tanácsost az egyházi feladatok végzésére. 1821-ben változott a gyülekezet irányítása, megszűnt az előző rendszer, s egy nagyobb létszámú presbitérium vette át a szerepét. A főgondnoki tisztet továbbra is a város főbírója, 1872 után pedig a város polgármestere töltötte be. A presbitérium elnöki tisztét lelkész látta el, 1845-től ez évente váltakozott a két lelkész között.
A méreteiben impozáns, stílusában és kivitelezésében gyönyörű templomot, mely a város talán legmagasabb pontján áll, tengerszint felett 87,65 méteren, a templomcsúcs teteje pedig a járda szinttől 43,33 méterre magasodik a város fölé, az idők folyamán több elemi csapás érte. 1828. július 10-én éjszaka villám csapott a templomtetőbe, ami leégett a toronnyal együtt. A harangok is megolvadtak és a templom melletti parókia is a tűz martalékává vált. Az eklézsia és a városi tanács 1830-ra újjáépítette a templomot, az összeolvadt három harangból kettőt öntettek újra. A templom keleti oldalában lévő lelkészlak 1846-ban épült újra, a nyugati, főutcán lévő parókia pedig 1877-ben készült el. Azóta több felújításon, korszerűsítésen estek át ezek az épületek, de máig szolgálják a református eklézsiát.
A templom építésének századik évfordulóján, 1888-ban a templomhajó két oldalsó bejáratához (keleten és nyugaton) két belépőtér, úgynevezett portikus épült, ami már az eredeti terveken is szerepelt. Ez egyrészt szél- és zajfogóként, másrészt gyülekezőhelyként szolgált. Újabb felújításra 1907-ben került sor. Lebontották a templom korhadt tetejét, új gerendázatot és a cserép helyett eternit-pala fedést kapott. A fa ablakkeretek helyére dupla vaskeretes ablakok kerültek és a templom addigi fehér mennyezetét kékre festették, arany csillagokkal.
Pásztohai János lelkész halála után egy-egy évig Szívós Mihály és Rásó Mihály ideiglenes lelkipásztorok, 1842-1871 között pedig id. Győry Lajos lelkipásztor vezette a gyülekezetet. Őt Dorogi Lajos lelkipásztor követte, aki 1905-ig szolgált Kisújszálláson. Ezután Nagy István (1906-1937) és Török Imre (1904-1942) lelkipásztor, majd Bucsai László (1937-1954) lelkipásztor állt a gyülekezet élén.
A református templom harangjait az 1. világháborúban elvitték, de a legnagyobb csapás a 2. világháborúban érte a templomot. Egy szovjet ellentámadás során, 1944. október 16-án gyújtólövedékkel találták el a templomtornyot. Az a tetőre dőlt, így mindkettő a tűz martaléka lett. A tetőszerkezetet felújítására 1950-ben került sor a bontott anyagokból. A torony felőli karzat alját üvegfallal különválasztották a belső tértől, így egy fűthető 100-120 férőhelyes termet kaptak. A későbarokk stílusban épült templomot az Országos Műemléki Felügyelőség 1953-ban műemlékké nyilvánította. A falak és a mennyezet belső vakolására 1955-ben került sor. A torony palás sátortetejét 1971-ben váltották fel horganylemezes sisakkal. 1986 és 1989 között Nánási Mihály (1954-1996) és Lőrincz Gáspár (1985-1999) lelkészi szolgálata idején történt meg a templom és a torony külső renoválása, mely felújítás Sípos Árpád (1999-2011) lelkészi szolgálata idején is folytatódott. A templombelső 2000-ben új gerendázatot és műemléki cserépfedést kapott, 2001-ben belső talajcserére, a falak szigetelésére és a padok felújítására került sor, majd 2002-ben a toronyra új, a régihez mintázatában hű, vörösréz sisakot helyeztek. A jelenlegi presbitérium és Szilágyi Gábor (2011-) lelkész pályázati források felhasználásával folytatja a templom felújítását, a falak belső és külső javításával, meszelésével.
Hitvalló őseink olyan templomot emeltek – az Úr dicsőségére – ami 233 év után is a város dísze, jelképe és híven szolgálja a gyülekezetet.
A Református templom orgonája
1869. július 7-én a Presbitérium hivatalosan dönt arról, hogy felállítják az Orgona Bizottmányt Győri Lajos lelkipásztor vezetésével.
Az 1869. február 24-i presbiteri gyűlés határozata alapján megállapítják, hogy a Kaszás István és édesanya által tett Orgona- alap fogja fedezni az építési költségeket. Határoznak arról, hogy Jónás István nagyváradi és Kovács János szegedi orgonaépítőket kérik fel az orgona elkészítésére, akik mindketten kisújszállási születésűek. Felkérik a nagytiszteletű urat, hogy a környékbeli lelkésztársaktól kérjen véleményt a náluk felállított orgonákról, költségekről, karbantartásáról és a kántor javadalmáról. Mindkét mester tisztelgő levelet küld és örömmel veszik a felkérést, hogy a szülővárosukban építhetnek orgonát.
1869. december 4-én a bizottság a templomban tartja összejövetelét. A tagokon kívül jelen vannak az orgonaépítő mesterek és Freyler Károly túrkevei kántor, aki szakmai tanácsaival segíti a bizottság munkáját. A két építőmester az orgona elhelyezésén csap össze. Jónás a torony alatti karzatra tervezi az orgonát, de ehhez azt meg kellett volna nagyobbítani, ami jelentős többletkiadással járt volna. Kovács a templom másik, szemben lévő karzatára tervezi az orgona építését, mondván, hogy a déli rész száraz, meleg, légmozgásos és poros. Mindketten egyetértenek abban, hogy egy 30 regiszteres orgonát kellene építeni a sok oszloppal tagolt templomban. A sarkalatos pontról, a pénzről is beszélnek. Mindketten keveslik a felajánlott 5000 forintot, de arról nyilatkoznak, hogy szülővárosuknak ennyi pénzért is elvállalják a munkát.
1869. december 21-én Szél Kálmán nagyszalontai református tiszteletes úr levelében dicsérőleg nyilatkozik Jónás munkájáról. Becsületes, szerény embernek írja le a mestert.
1869. december 22-én is érkezik egy levél, amiben Szalai István szentesi lelkész Kovács Jánost ajánlja, aki meg van elégedve a mester náluk végzett munkájával.
1870. január 14. Sz. Nagy Károly kántor-orgonista, debreceni zenetanár levele érdekes helyzet elé állítja presbitériumot. Ő egyik orgonaépítőt sem ajánlja, hanem Kiszel István debreceni mester pártolja. Jónás és Kovács terveit egyenesen elvetendőnek ítéli. Levelében hosszan taglalja a hiányosságokat és elküldi a hajdúnánási református egyházközség, Kiszel által épített orgonájának diszpozícióját.
Az 1870. január 23-i Orgona Bizottmányi ülésen arról döntenek, hogy elfogadják Sz. Nagy Károly kritikai észrevételeit, de Jónás terveit támogatják. Arra kérik a mestert, hogy dolgozza át diszpozíció-terveit.
1870. június 21-én Illyés Bálint lelkipásztor (1869-1886) veszi át a Bizottság vezetését, aki energikusan és tettre készen kezdi meg munkáját. Elhatározzák, hogy Jónás Istvánt kérik fel az orgona elkészítésére és egy albizottság felállításáról döntenek, amelynek feladata a szerződés pontjainak kidolgozása.
1870. július 17. Az Orgonabizottmány aláírja a szerződést Jónás Istvánnal. A szerződést egy pontban átírják, mert a mester nem javasolja a Kiszel-féle fúvórendszert. Biztosítja az Egyházközséget, hogy ő jobbat épít és 12 év garanciát vállal az általa épített fúvókra. A szerződés kiköti a fizetési határidőket. Ezen felül kötelezik Jónást, hogy egy „biztos ingatlanvagyonnal bíró kezest köteles állítani”.
Két nappal később a megszövegezett, két példányban elkészített szerződést mindkét fél aláírja, rögzítve az orgona legapróbb részleteit is. Ebből a levélből rekonstruálhatjuk, hogy milyen diszpozícióval – változatokkal - épült meg az első orgona.
Ettől kezdve a történteket csak Jónás válaszleveleiből tudjuk rekonstruálni, az irattárban csak ezek a levelek maradtak fenn, az Orgona Bizottság Jónáshoz írt leveleit nem ismerjük. Ezek a levelek így is hűen tükrözik a „csatákat”, amelyeket a két fél vívott egymással. Jónást szorongatta a szerződésben vállalt idő és a pénz, amit már az elején kevésnek ítélt, a bizottságot pedig a szerződésben vállalt fizetési határidők, a presbitérium és nem utolsó sorban a város közvéleménye.
Az 1871-es levelek a munkálatok sikeres előre haladásáról számolnak be elsősorban. Ekkora kész az orgonaszekrény (corpus) és az elő-orgona. A mester elhaladt a játszóasztal és a pedál sípjainak elkészítésével is. Nagyváradról, 1871. december 10-én kelt levelében megírja, hogy az orgona már kész részeit vasútra tette, ami 42 mázsa súlyú és kéri, hogy december 11-re hét szekér álljon készen a kisújszállási vasútállomáson, hogy a rakodást el tudják végezni.
A fordulat az 1872 –es levelekből olvasható ki. Úgy tűnik, hogy nem volt elég a pénz, amelyet a szerződésben kikötöttek és Jónás a kisújszállási helyett egy másik, Alsójárán építendő orgonával foglalkozott.
A mester 1872. augusztus 9-i leveléből már jól kiolvasható, hogy pénzügyi problémái vannak. Kéri, hogy fizessenek neki, mert most jön a munka anyagilag nehéz része, a fémsípokat kezdi majd elkészíteni. Ekkor már a szerződésben rögzített átadást több hónappal túllépték, így a presbitérium valószínűleg nem fizetett, mert nem látta biztosítottnak az orgona elkészítését.
1872. szeptember 4-i levelében Körösladányból ír Jónás, ahol orgonát épít (!!!) és egy új fúvóról számol be, amellyel fel kívánja szerelni a kisújszállási orgonát is.
Az 1873-as leveleiből kiderül, hogy az orgona munkálatai teljesen elakadtak, Jónás komoly likviditási gondokkal küzd. Mivel ekkorra már rég fel kellett volna állítania az orgonát, a bizottmány nem küld több pénzt neki, hiszen már nem akarnak a bizonytalanra pénzt kiadni. Az eredeti szerződésben kikötött kezest kérik.
Az 1873. március 10-i levelében Jónás mester Gál István kisújszállási rokonát és testvérbátyját, Józsefet ajánlja kezeseknek. Kiderül, hogy Gál István nem vállalta ezt a kezességet, így a bizottmány pótszerződést készít elő a felmerülő problémák miatt.
1873. május 22-én teljes elkeseredéséről ír a mester. Igazságtalanságnak tartja a vele szemben felmerülő bizalomvesztést, úgy, hogy gyakorlatilag „anyagi kár ebből a gyülekezetet nem érte”.
A felek közötti probléma megoldásra került, mert az 1873. december 28-i levél szerint az orgona kész. Az egyházközség Ivánka Sámuel sárospataki főiskolai ének-és zenetanárt, valamint a sárospataki gyülekezet énekvezérét és orgonistáját kéri fel, hogy az elkészült orgonáról szakvéleményt mondjon. Ivánka Sámuel ”orgona kémletét” nagy gonddal és körültekintéssel írja meg: „jólélekismerettel vallom be, miszerint az illető művész úr az orgonában nem csak jeles művet hozott létre, hanem a maga szerződési kötelezettségének kiválóan eleget tett…”
1874. február 10-én Illyés Bálint lelkipásztor és Lipcsey Lajos gondnok aláírásával Nyilatkozatot írnak, amiben Jónást magát és a felállított orgonát méltatják. Ezen felük 200 forinttal jutalmazzák és az” orgonát építő egyházak, vagy egyesek becses figyelmébe” ajánlják.
A Jónás István mester által épített orgona majd négy évtizeden keresztül szolgálta a gyülekezetet, amíg…
az 1912. augusztus 7-i levél szerint az Egyházközség és Rieger Ottó orgonagyára között intenzív levelezés indul. Török Imre nagytiszteletű úr megkeresésére, a gyár részéről Garay János, a magyarországi leányvállalat vezetője kéri a lelkipásztort, hogy minél előbb tegye meg a megrendelését, így a 8 hónapra tervezett orgonaállítást tartani tudja. Az eredeti szerződés tervezetében egy 26 szólóváltozatú, 2 manuálos + pedálos és 18 mellékváltozattal ellátott orgonáról írnak. Az épülő orgona 11.900 koronájába került az egyházközségnek, amit teljesen maga finanszírozott a saját erejéből. Az orgona szekrénye a régi maradt, ahhoz nem nyúlnak, a díszek újra aranyozását és az újra festést engedélyezi a presbitérium és csak olyan bővítést, ami elengedhetetlenül szükséges. A régi sípanyag felhasználását az elnökség a vállalkozóra bízza. Kikötik, hogy 5 év garanciát kell a cégnek vállalnia az orgonára.
1912. október 6. A Rieger cég levelében hálásan megköszöni a megrendelést és újabb ígéretet tesz arra, hogy a levél keltezésétől számított 8 hónapon belül állni fog a kész orgona.
Az 1912. október 10-én kelt levél szerint a szerződést Török Imre Návai Szüts Ferenc mezőtúri orgonista, főgimnáziumi énektanárnak adja át véleményezésre. Az orgonista szakvéleménye alapvetően pozitív, de sok apró kérdésre, hiányosságra hívja fel a figyelmet, amit még tisztázni kell.
1913. június 30-án pontosan rögzítik az orgona fizetési feltételeit, valamint a szállítás körülményeit. 6-7 szekeret kérnek az egyházközségtől, amit szalmával kell bélelni és az esetleges eső ellen ponyvákat is kérnek. Egy jóval későbbi, az orgonarekvirálások kapcsán írt levélből derül ki, hogy Sugár Viktor, a kor egyik elismert orgonaművésze és szakértője avatta fel az elkészült orgonát, valamint, hogy az egyházközség az orgonát a maga erejéből építette, amit mint „minta-orgonát” (referencia munkát) a Rieger cég is igazol. Kitérnek arra, hogy a főgimnáziumot és a többi iskolák kíséretét is ezzel az orgonával látják el, nem beszélve a vasárnapi szolgálatokról.
Néhány évvel később ezeket az indokokat is felsorakoztatják a vezetők, amikor levelet írnak a Kerületnek, az Egyházmegyének és a Közoktatási minisztériumnak mentesítés kérelmének ügyében. Az I. világháború során ugyanis a honvédelmi miniszter 1917-ben elrendeli az orgonák homlokzati sípjainak hadi célokra történő leszerelését, eltulajdonítását. Ezt a síprekvirálást a történelmi Magyarország területén nyolc orgonaüzemnek kellett elvégeznie. Sajnos, kérelmükkel nem értek el eredményt, a kiszerelt homlokzati sípokat elvitték, melyek az Országos Fémközpont tulajdonába kerültek. A Műemlékek Országos Bizottsága az orgonák műemléki védettsége címén ugyan tett engedményt, de az csak a régi orgonákat mentesítette a rekvirálás alól.
Az 1917. november 6-i jegyzőkönyv tartalmazza az orgonasípok rekvirálásának tényét és a kérést Püspök úr felé, hogy segítsen a mentesítést elérni.
Az 1918. május 30-i jegyzőkönyv szerint a Püspök értesíti az egyházközséget, hogy a Vallási és Közoktatási Miniszter úr határozata alapján az orgona a hadicélokra igénylés alól nem mentesül.
1918. június 5. Jegyzőkönyv: a lelkész-elnök tudomására hozza a presbitériumnak, hogy 58 darab 117 kg fémsípot Ország Antal orgonaépítő mester elismervény ellenében hadi célokra átvett. Örömmel jelenti, hogy 1000 korona adomány érkezett a sípok pótlására. Ehhez kapcsolódva felkéri az orgonista-kántort a sípok pótlásának előkészítésére.
Az 1918. július 30-i jegyzőkönyvben Török Imre lelkész bejelenti, hogy az igénybe vett sípok ára 2068 korona 58 fillér értékben megérkezett az egyházközség pénztárába. A kimutatás szerint az orgonaalapba addig összesen 3178 korona 64 fillér gyűlt össze.
A II. világháború nem kímélte a Nagykunságot, benne Kisújszállást sem. 1944. október 16-án szovjet gyújtóbombák miatt leégett a templom tornya és a tetőszerkezete. Az orgona közvetlen módon nem sérült, de a tetőzet beázása miatt használhatatlanná vált. A háborús időkben, az egyházközségnek nem volt lehetősége az orgona javítására, hiszen a tető helyrehozatala volt a legégetőbb probléma. Elbeszélésekből és a későbbi felújításokat megelőző terepbejárások leírásából tudjuk, hogy az orgona motorja a háborús zűrzavar alatt eltűnt, az ónsípok nagy részét kiszedték és barbár módon összelapították, összetaposták. A jegyzőkönyvekből kiderül, hogy a gyülekezet ekkortájt a fiú-iskola épen maradt tornatermében tartotta istentiszteleteit és azon dolgozott, hogy a tetőt és a tornyot ideiglenesen rendbe hozza, hogy a templom további romlását megakadályozza.
Az orgona ügye sokáig nem merül fel, mert a gyülekezet a templom rendbehozatalával, majd később az egyházi javak és iskolák államosításával a puszta életben maradásáért küzdött, később pedig, anyagiak hiányában, mindannyiszor elvetésre kerül. 1961-ben és 1965 őszén helyszíni bejárásokra kerül sor a Fővárosi Művészi Kézműves Vállalat Orgonaüzeme részéről, de a károk felmérésén túl nem történik semmi.
1965. október 5-én érkezik az Orgonaüzem részéről egy árajánlat az újjáépítésre, mely részletesen taglalja a ’45 utáni állapotokat. Az orgona ügye Szeidl János orgonaépítő mester kezébe kerül. Az ajánlat tartalmazza a tervezett hangképvázlatot, regiszter változtatásokat. Eszerint 640 db teljesen új síp kerül beépítésre, valamit a tönkrement játszóasztalt és az egész orgonát elektro-pneomatikus vezérlő szerkezettel látják el. A „Műleírás” nem tartalmaz pontos dátumokat, de annál több érvet az orgona újjáépítése mellett. Elsődleges feladatnak jelöli meg az orgona gondos kitisztítását a törmeléktől és a portól. Rögzíti a 21 éves használaton kívüliség romboló hatását a bőr szerkezetekben. 40-45 %-ban hiányoznak az ólomcsövek, amik az orgona levegő ellátását szolgálják. Pótlásukra 300 folyóméter, kb. 200 kg ólmot használnak fel. Újra kell építeni a teljes játszóasztalt és a fúvó berendezést. A műleírás rögzíti a fasípok elégséges állapotát és a kb. 90 %-ban sérült ónsípok állapotát. A 3 db régi nyelvváltozatot elvetették és 3 újat terveztek minden manuálon, valamint a pedálba egyet-egyet (ez a mai napig nem készült el).
1965. november 20-i levelében a Műemléki Hatóság az orgona felújításához hozzájárul. A Hivatal ragaszkodik ahhoz, hogy a külső orgonaszekrényhez nem lehet hozzányúlni, csak belső szerkezeti felújítás lehetséges.
1965. november 26-án érkezik meg az Országos Református Műemléki Bizottság végleges jóváhagyása Kovács József (1958-1965) lelkipásztornak az orgona újjáépítésére.
1966-ban adják át az orgonát végül, mely a játszóasztal és a sípsorok átépítésével, pontos, megbízható hangszerként szolgálja a gyülekezetet immár közel hatvan éve. A közeljövőben azonban, a templom jelenleg is zajló felújítása után, mindenképpen egy nagyobb generálon és intonáláson kell, hogy átessen a hangszer. A távolabbi cél pedig az, hogy a felújításkor, a pénzhiány miatt be nem épített nyelvsípokat is ki kell építeni, hogy méltón, teljes szépségében szólalhasson meg az orgona.
Forrás:
A kisújszállási református gyülekezet és templom története: Helytörténeti füzetek 32.- Kisújszállás, 2014.
Szentpéteri Géza: Prédikátoraink: Kisújszállás református lelkipásztorai 1717-től napjainkig: Helytörténeti füzetek 26.- Kisújszállás, 2010.
